Ők a klasszikus európai sárkányok. Egyes feltételezés szerint maga a sárkány (draco) szó is ősi germán eredetű: draugr. A draugr olyan szellemet jelentett eredetileg, amely az uralkodók, vezetők, harcosok sírjait őrzi, és e holtak lelkeit is magában hordozza. Ezek a sírok sokszor rejtettek kincseket, így a sárkány, amelyet ismerünk, kincseket féltékenyen őrző lénnyé lett. Barlangban lakik, hiszen az uralkodói halomsírok belül sokszor egy barlangszerű teremből álltak, amelyre építették aztán a halmot.

A tovább gomb után vannak a germán mitológia közismert sárkányai és meséi.

Nidhogg, a sárkánykígyó, aki az Világfa, Yggdrasil gyökerét rágja. A világvége idején kerül csak elő a föld alól a pusztulás biztos jeleként. Róla részletesebben egy előző cikkben lehet olvasni.

Jörmungandr a Világkígyó, aki a földet körülölelő óceánban él, és olyan hatalmas, hogy csak úgy fér el, hogy a saját farkába harap. Thór isten, egy óriás, Hymir társaságában halászni indult az óceánra, hogy kifogja Jörmungandr-t. Hymir nagyon félt, próbálta visszatartani Thórt, de az hajthatatlan volt. Egy óriási horoggal, amelyre marhafejet rakott csalinak, sikerült megakasztania Jörmungandr-t, majd húzta kifelé a vízből, de amikor annak feje kiemelkedett, az óriás úgy megrémült, hogy elvágta a horgot tartó zsinórt, mielőtt Thór kalapácsa lesújtott volna. A világvége (Ragnarök) idején a Thór és Jörmungandr újra megvívnak, csatájukban mindketten elpusztulnak - a világkígyó Thór csapásától, míg Thór a kígyó mérgétől. Jörmungandr megfelel az egyiptomi eredetű görög Ouroboros kígyó-sárkány (hol sima kígyó, hol szárnyas-karmos sárkánykígyó) szimbólumnak, amely a saját farkába harapva a világ tökélyét, egységességét, a természet körforgását szimbolizálja.

Egy svéd királyné sokévi gyermektelenség után egy varázslótól kapott két kilencrétegű vöröshagymát, amelyekből minden hónapban egy-egy réteget kellett volna megennie, s ikerfiakat szülhetett volna. A királyné azonban az első hagymának nekifogva türelmetlenségében héjastól beleharapott, majd kiköpte a falatot, mert héjastól rettentő íze volt. A második hagymát már a varázsló utasításának megfelelően ette meg. Elérkezett a szülés, az első világra hozott gyermek azonban nem ember, hanem sárkány volt, s felsírás helyett iszonytató üvöltést hallatott. A királyné meglátva smaragdzöld pikkelyes gyermekét felkapta azt, s kihajította a palota ablakán. A másodikként megszülető gyermek egészséges fiú volt.

A sárkány is és a fiú is felnőttek, s egyszer, amikor a fiú, asszonykeresésre indult s az erdőn lovagolt át, találkozott ikertestvérével, aki tudatta vele, hogy csak akkor találhat magának feleséget, ha előbb ő, a sárkány talál olyan lányt, aki szeretni fogja. Ettől kezdve a sárkányhoz naponta vittek szebbnél szebb szüzeket, de a sárkány egyiknek se tetszett. Végül egy lány, aki ugyanattól a varázslótól kapott tanácsot, mint a sárkány anyja, a királyné, megtörte a varázst. Az volt a feltétele, hogy leveti minden ruháját a sárkány előtt, ha a sárkány is levedli rétegenként a bőrét. Kilenc smaragdzöld bőrréteg levedlése után a sárkány helyett egy rendkívüli külsejű ifjú állt a lány előtt, akivel aztán boldogan éltek.

Fafnir sárkány eredetileg a törpekirály, Hreidmar fia volt (a törpe nem kis termetű ember, hanem föld alatt élő, kincseket halmozó, nagy erejű bölcs lényt jelentett, a germánoknál a bányászathoz és fémmegmunkáláshoz kapcsolódó mitikus lények ők. A törpe mai jelentése talán a bányajáratokban guggolva, meghajlottan közlekedő, kicsinek, torznak látszó emberekre utal.). Fafnir irigységében megölte apját, hogy megszerezze annak kincseit, amelyet úgy tudott leghatékonyabban őrizni, ha sárkánnyá válik. Sigurd (Sigfried) ölte aztán meg a sárkányt - ahogy azt Wagner Rajna kincse operájából is ismerhetjük. Ez a történet az 5. században egy olyan változatban is megjelenik, ahol a hunok és Attila is belekeveredik a történetbe, és a Sigurd által a sárkány őrizte kincsek közt fellelt varázserejű kard némi női közreműködéssel Attila kezébe kerül…

Beowulf, a hős, akinek a legendájából nemrégiben film is készült, szintén sárkányölő hős volt. Bár ő angol történetből ismert, az "eredetije" valószínűleg a skandináv Bödvar Bjarki története volt, de ez a hős nem sárkányt, hanem medvét ölt. (Ezért talán elgondolkodtató, hogy az ősi medvetörténetek nem válhattak-e sárkánytörténetekké az európai népeknél a külső kulturális hatásokra? Vagy lehet-e, hogy egyes népek hatlamas sárkányai eredetileg a jégkorban élt nagytestű állatok voltak, amelyek legyőzése élet-halál kérdése volt? Talán sosem fog kiderülni.) Beowulf sárkánya is kincset őriz, tüzet okád, repül, ahogy egy "tisztességes mesebeli" sárkánynak illik.

A német mesék, mondák még egy sárkánytípust ismernek: a Lindwurm vagy régiesen Lintwurm nevűt. Ez a farkasfejű, madárlábú, kétlábú, vagy lábak nélküli, kígyótestű-farkú állat is denevérszárnyakat viselt. Az ónémet lint szó kígyót jelent.

Az alpesi tájakon ismert Tatzelwurm pedig macska- vagy oroszlánfejű, kígyótestű, két oroszlánlábbal és denevérszárnyakkal. A Tatze - karmos mellső láb, mancs; és a wurm - féreg szavakból alakult ki. Érdekesség, hogy létezik küllemben hasonlító néhány olyan ásógyíkfaj, amelynek tagjai csak mellső lábakkal bírnak, s hosszú kígyótestük van; az egyetlen probléma, hogy csak Közép-Amerikában honosak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.